2008. augusztus 20.
VII. évfolyam 8. szám.
v
Könyvajánló
v
v
A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának,
a növelő közösségnek, a barátaimnak.

Surranva kell most élned itt, sötét
vadmacskaként, ki néma hittel ugrik
és karmol is szörnyen, tíz feszes körömmel;
ki hogyha alszik, félig alszik és
szembehasal a vésszel akkor is
s villanva eltűnik, ha fáj a küzdelem.

Vagy sárként kell majd tapadnod orvul,
lábat, ha rádlép, nyalogatni puhán
s mutatnod a hátad, hogy nyomát viseled
és hogy mily becses néked az emlék!
medália hátadon s az asszonyod
ott a piacon róla dicsekszik.

                    *

Ha ezt követed, élhetsz valahogy;
bólinthatsz meleg ételek fölött
és az esti csöndben leköpheted magad!

                     *

vagy föllázadsz, mindezt ha nem tudod
és híredet most itt nem hirdetheti
semmise akkor és legelső fürdőd is –
hiába volt! Mert mocskol e kor. De
híred jövő, fiatal korokon
vonul át égi fényeknél fényesebben!

Gondold el! hogyha lázadsz, jövendő
fiatal koroknak embere hirdet
s pattogó hittel számot ad életedről;
számot ad és fiának adja át
emlékedet, hogy példakép, erős fa
legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék!

         1934. február 5

Radnóti Miklós
Kortárs útlevelére
v
Jándli Dávid: Nagybányai részlet
Születésed ünnepnapján
– 2008. július 7-én – szeretettel jegyzé:
Baranyi bácsi.

Egy még alig pirosló virradatban
fényes delet s szép napnyugtát remélve
indultunk többen egy irányba hajdan,
együtt – de nem mindig egyszerre lépve.
Ifjonti kedvünk felcsapott az égre
s viharfelhő-csordákat oszlatott,
hogy csillapíttassék a fénynek éhe –
ne födjön semmi napot, csillagot.

Az úton meg-megtorpantunk ezerszer,
elidőztünk toronyházban, tanyán,
kiszámítottuk bódult értelemmel:
hány findzsa fér el sorsunk asztalán?
Megbújt bennünk gavallér és vagány,
kufár, költő, nyárspolgár és rebellis,
arra percig sem gondoltunk talán,
hogy a kaszás minket is egyszer elvisz.

Ha takarékon pislákol az ember,
az élet akkor fabatkát sem ér,
kifoszt a sors, mielőtt sírba vermel,
könyörtelenül mindent visszakér,
gaz és igaz – mind csak hozomra él
s bolond, ha hitelét ki nem meríti,
minden findzsát, mi asztalodon fér,
emelj magasra és fenékig idd ki!

Igyunk tehát, köszöntsünk, Jóska, téged,
kerülje portád mindenféle vész,
kívánjuk, hogy a százat is megérjed,
s a péniszed se egye a penész,
mikor a férfiember visszanéz:
a nők emléke minden mást leáraz,
siker, gazdagság, hajtás, törtetés
nem kárpótol, ha csókot nem kivánhatsz.

Dacolj tehát a felpörgött idővel,
vén testedet csak tiszta láz eméssze,
győzzed sokáig ésszel és erővel,
nézz néha még a findzsa fenekére,
hogy ne panaszkodhass a létezésre,
mely korosan sem elviselhetetlen,
koccints velünk – és rá se ránts a tényre,
hogy éveidnek mennyisége hetven.


Baranyi Ferenc
Soixante-dix
Kőves Józsefnek
v
Mikor megkondult a harangszó s végigbongott a falu felett, majd tovább egészen a Tarlóci tanyáig, egyre másra csukódtak a pitvarajtók, a misére igyekvő hívők mögött. Borbíró Anna még töprengve körbenézett a tisztaszobában. Persze, hogy az almárium tetején volt a rózsafüzér, mint mindig. – Hiába, na, öregszem, - gondolta, mert ugyanott szunnyadt a rézveretes imakönyve is, ami már vagy harminc éve, hogy elkíséri a templomba.
Anna kezébe vette az imakönyvet és kinyitotta. Az első lapjára szépen be is volt írva, hogy „Gyámlányomnak kézfogója emlékére; majd alatta: Huszti Pál. Karácsony havában, az Úr 1913. évében.”
Az utóbbi időben, Anna gyengülő elméje, már kedvére ugrált előre hátra az évtizedek között. Most is leült a padra az ivóvizes vödör mellé és a táncoló szálkás betűkre meredt. Lassan visszaringott a Nagyháború előtti, utolsó békeévbe.
Kisslaki László
A csatos imakönyv
v
Augusztusban, mikor születtem
a ködös nyári ég
hullatta ezer csillagát.
Fénylett a vidék.
Mint zsákból a búzát, az ég
öntötte ezer csillagát.
Ahogy hullt, csengve, zúgva
mind a földre szállt.
A küszöb, az ablak, a kerítés
mind csillaggal lett tele,
az ágakra szállt a kéklő égi fák
gyémánt levele.
Éjfélig mosott anyám, s mikor
a teknő mellől jajongni ágyba húllt,
e ragyogásban szült meg engem,
nagyobbik fiút.
Így születtem, tudjátok-e?
Nem fénytelen!
S aludtam emlői barna csillagán
a tejtől részegen.

v
Lásd: Könyvajanló.
Lásd: Könyvajanló.Lásd: Könyvajanló.Lásd: Könyvajanló.
Lásd: Könyvajanló.
Az ablakot eső veri.

Itt a lábamnál
ül(ne) hű kutyám
ha lenne.
Érezném melegét.

Hideg az ég.
Ha lehunyom szemem,
s a képet nézem,
a Korong utca
gyepét
szinte érzem,
mint rég.

Micsoda messzeség!

Az ablakot eső veri.

Nincs hű kutyám
és kedvem.

Hideg az ég.

S már milyen rég!






v
ne félj az ég kiderülni készül,
ne félj ez a szív dübörögni készül,
mostoha csókokat csókolgatott vissza,
s a mostoha csóktengert ez a szív beitta,

beitta, mint száraz föld augusztusi nyárban,
jó esőt, rossz esőt akármi formában,
tárt karokkal várta, hogy jönnek gyilkosai,
őrült mód akarta: elébük szaladni,

ne félj a borús ég kiderülni készül,
ne félj a lassú szív dübörögni készül,
mostoha csókokat nem csókol már vissza,
mostoha csókokat: mindet visszadobja,

új időt, jobb időt – hívja rendületlen,
feszül a magas ég, súlyos feszületben,
ne félj hát nem maradsz soha sem magadra,
akad itt ki veled tart, s el sose hagyna…



v
Anti az udvari színben hasogatta a fát. Tulajdonképpen nem is volt erre szükség, hiszen már majdnem nyár volt, 57 nyara. A favágás csak ürügy volt, hogy ne kelljen a lakásban maradni. Nem akarta, hogy bárki észrevegye rajta, mennyire kétségbe van esve. Különösen a terhes feleségét próbálta kímélni, hiszen olyan felhőtlenül gondtalan... Hogyan mondhatná el neki, mennyire fél?
Délelőtt behívatta az igazgató. Szép alak az is!
– Antal! Az éjjel megint kézzel írt feliratokat ragasztott valaki a házak falára. Ki fogjuk vizsgálni, kinek az írása. Mindenkitől írásmintát fogok küldeni a rendőrségre. Majd az írásszakértő megmondja, mi az igazság. Legjobb lenne, ha belépne a pártba, akkor kiesne a gyanúsítottak köréből. Gondolja meg! Most elmehet.
Mit csináljak? Ha szót fogadok az öregnek, az isten se mossa le rólam, hogy én voltam a plakátragasztó. Azt mondanák, hogy azért lettem párttag, mert sok volt a fülem mögött. Életem végéig ezzel zsarolhatnának… Írásminta? Milyen írásszakértő van itt?
v
Tisztelt barátaim, szenátorok!

Ahogy olvasható a krónikákban,
pár éve a szenátus megbizott,
segítsem a konzult hadjáratában.
Athén azóta foglalkoztatott:
egykori nagyságán siránkozó,
legyőzött népet láttam könyörögni.
Tribunusként római hóditó
lehettem ott, és tisztelték hatalmam.
Civilizációt hozott a légió.
A fiaink most görögül beszélnek:
nem értem, egyszerre mi változott,
rabszolgáktól tanulnak bölcsességet?
Tanítsanak nekik: alázatot.

A régi erkölcsről ma nem beszélek.
Unjátok úgyis a szónoklatot.
De délután — mindenkit erre kérek,
sétáljatok a piactér felé:
lassan nem hallotok latin beszédet,
barbár karattyolás mindenfelé.
Nézzétek meg, a Fórummal határos
házakban egyre több az idegen,
lehelletük megmérgezi a várost,
sötét arcukkal ellenségesen
bámulnak rátok. Görög, karthagói,
nemrégiben még ősi ellenségek...

Ne higgyétek, hogy biztonságban éltek!
Kereskedőik Rómáig jutottak.
Seprűzzétek ki őket míg lehet!
Hannibál földjén titkos fegyverek
meg harcosok várnak a pillanatra...
Ti meddig vártok még? Ébredjetek!
Parasztjaink szép lassan tönkremennek:
pun földről hoznak szőlőt és fügét.
Hát Karthagóban szebb fürtök teremnek?
Nem folytatom, ha ennyi nem elég...
De fogjátok szavam még hallani.

Egyébként pedig az a véleményem,
hogy Karthagót el kell pusztítani!

v
Csak az holt, kinek nem adnak életet,
akiben nem remeg fel szívünk vérének lüktetése,
ki után nem dereng fel senkinek emléke,
aki önként vonult a síri messzeségbe.
Ki után nem maradtak tettek,
kit már őseink is elfeledtek,
ki máshoz jó szóval soha nem szólt,
csak az holt, - aki soha nem volt.




v
Nem volt olyan sejtem, pláne szervem, amit ne ólom húzott volna. De nem csak lefelé, ami a gravitáció miatt normális lenne, hanem hátra is. Kora délután volt, valahogy mégis sötétedett. Nyomasztó homály és magány növekedett, de inkább bennem, mint kívülem. Megálltam a sarkon, de csak egy pillanatra, mert nem volt mit tenni, be kellett fordulnom az iskola utcájába. És még hatvanhárom lépés…
Furcsa módon ötvenhét lépésből megtettem a kapuig, ami sohasem sikerült volna a nyár előtt. Arra gondoltam, visszamegyek, újra végiglépem, mert hátha elszámoltam magam. De aztán nem mertem, mert megláttam az igazgató bácsit. Delejes ember volt, de rossz erőkkel töltve. Jobban féltem tőle, mint apámtól, sőt jobban, mint a Haragudós Bözsi nénitől, akitől pedig annyira rettegett mindenki az utcában, hogy ha csak megláttunk rejteket kerestünk. Szegény alighanem egy rendes asszony lehetett, csak kancsal volt, ezért nézett úgy, mintha állandóan mérges lenne.

v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Jándli Dávid
festőművész
Ha az ember két kézzel
keresi értelmét, kenyerét,
úgy esik járdára, térdre,
utcára, karba, ölelésre,
hogy közben
emberi sátánhatalom
tiporja, szétrágja lelkét,
vele, belőle közösül
a szaporodásáért.

Észre sem veszed
a lenti tolakodásban,
hogy túlnőttek rajtad,
rugdosnak, mikor
reklámmal öntözik rád
a másokért fizető ellensúlyozást.

Ha értelmezni mered
a böllér-atyák honlapjára rakott
sok sunyi kakukktojást,
akkor itthon, otthon
gyötörni kezd a honvágy.

Banki fazékban még fő a pénz,
rokonok rokonának szeletelt falat,
kapzsi szájakat keres a penész,
s egy alibi országban
vesztébe zuhan
a világalkonyat.

Közben halnak a fák,
- csak mi előbb halunk meg, -
s marad a se fű, se virág.


v
Miközben a szájában lógó cigarettával kicsoszogott lekapcsolni a gázt a teavíz alatt, dohogott - azt hitte, magában -, de a macska felkapta fejét a hangra, vissza is nyávogott rá, már megszokta, hogy így társalognak egész nap.
- Hallgass, te már kaptál reggelit – mondta, csak úgy odavetve, mert kicsit megijedt öltözködés közben.
Egyik lábán már harisnya is volt, a másikon csak a félig felcsavart fásli, ahogy hirtelenjében felén begyűrte, a vége lifegve kúszott utána a vízforraló füttyétől követve.
- Még a végén trombózisom lesz – dünnyögött tovább, leforrázta a teafüvet, betakarta egy kistányérral és visszatipegett a rekamiéhoz. Megsimogatta a feszesre duzzadt lábszárát és forrónak találta.
Kivett egy szál cigit, meggyújtotta a még parázsló csikkel.
Pápay Aranka
Frida és a mentőötletek
v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Ocsovszky László ember és költő barátomnak
szíves ajánlással

Magányba-taszítottan külön
mégis együtt a többiekkel
vagyunk örökös kapcsolatban:
a duzzogó magányban is,
önnön ellentéteinkben
a széles emberi skálán.

Így van ez, amióta beleléptünk
a mulandóságba, belerohantunk
(akarva-akaratlan) a küzdelembe,
pedig csak élvezni szeretnénk az életet
lelkünk Püthyájában.

Lemondanánk az életről is
az Életért, és rohanásunkban
mégis utána: megkísérlünk mindent,
s ha mindhiában, akkor is.
Karmos karmában az életnek,
bájoló énekében fölfedeznénk
újra s újra veszedelmes fortélyait.
Bizony mondom, tudom, örök Odüsszeusz.

v

Jucika a derekát fájlalta, mégsem ezért dohogott porronggyal a kezében. Lassan öt éve már, hogy a gyerekek saját lábukra álltak, nyugodtan élhetnének itt ketten. De hol van az a várva várt nyugalom? Mióta bezárt a gyár - annak is tíz éve! -, és Sándor biztonsági őrként dolgozik, teljesen felfordult az életük. Összevissza beosztás, pénz meg alig.
Biztonsági őr!
Hol itt a biztonság? Annak az irodaháznak igen, annak van biztonsága. Huszan is őrzik, éjjel-nappal. Csak azt tudnám, mi a frászt kell őrizni az aktákon? Nehogy felzabálják az aktakukacok? Ahhoz madarakat alkalmazzanak, ne ilyen szerencsétlen alakokat, mint a férjem.
Biztonság!
A közös költséget is be kéne fizetni, meg a távfűtés díját.
Reggel váltotta fel az utolsó ezresét, és Sándor csak a jövő héten kap fizetést.
Kis híján sírva fakadt. A porrongy beakadt valamibe a beépített szekrény legfelső polcán. A polcról lebillent egy doboz, papírlapok hullottak szerteszét.
- A francba! Még ez is?
Felnyögött, amint a fájós derekával lehajolt. Felemelt néhány papírlapot.
v
Arcpirító
a perforált szegélyű papír
otthonossága az asztalon.
Szemem hiába mered rá
méltatlankodva, ha egyszer
úgy felkapaszkodott a papiros-limlomok
tetejébe, félrecsusszanva úgy megállt
hegyükön-hátukon,
mintha el sem moccanhatna többé. Ücsörgök
itt előtte, por meg szösz egyvelege
tarkítja az asztallapot, légiónyi mellékszereplő,
milyen drámában is? Milyen látványossághoz
kellenek ők, a seregnyi könyv,
füzet, meghívó, jegyzetlap, kivágat
milyen misztériumához? Milyen
negyedsebességre állított tömegjelenetek
kellékei, a böszme
főszereplők lomha deklamálását vigyázva?
Könyvlapok emelkednek, omlanak
percenként egyszer, tízpercenként kétszer,
a könyvtáblák, mint vaskos, tudós medvék ágálnak
a szív előterében, igérnek
fűt-fát, szezámot, bölcsek kövét — de loppal
mind becsukódnak, helyükre visszasimulnak,
s felszínükön, tövüknél csak a port, csak a port
kínálják. Magam ilyen tömeges elpilledések után
rendszerint előbbre hajolok, persze ültömben,
s mintegy arasznyival közelebbről
vehetem szemügyre
egy már rég időszerűtlen értesítés
— vagy elszámolás —
átlyuggatott szegélyét. Lám, ferdesége moccanatlan.

2006. IV. 11.


Bárdos László
Sereg és légió
v
Nem hiszem el,
hogy ősz fejét a nap arany sugára
nem simogatja többé sohasem -
hogy nem látja őt a dzsungel félhomálya,
sem az orchideák azon a telepen.

Nem hiszem el,
hogy gyógyító keze örökre tétlen
meleg szívét hideg sír zárja el,
s a szenvedőknek síró panaszára
vigasztaló szavakkal már nem felel.

Nem hiszem el,
konok szívemmel nem tudom elhinni,
hogy egy ideállal koldusabb a föld -
mert ideálok nélkül halottak az eszmék
s most belengi sírját a trópusi zöld.

Jó volt tudni,
hogy atomfelhős, falanszter korunkban
valahol messze egy öregember élt,
ki ifjúságot, Nobel-díjat, címet -
odaadott egy lepratelepért.

v
Ide nyers erő kell
izzadtan porosan
levegőt alig kapva
végighaladni a soron
vagy míg a gép megáll
néhány deci benzin
és negyed órán át
forog a kés a földben
por égető nap
fogy a levegő
földszag fakadó bokrok
bizakodó madárdal
— ez a fészekrakás ideje
ők még minden tavasszal
elhiszik amit mi már...
de hol van még mikor
megáll a gép.

Robi-53, rotációs kapa neve.
*
*
v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Épp az ablak előtt álltam, amikor a harang tizenkettőt ütött. Figyeltem a sürgő-forgó város kavalkádját. Emberek siettek a dolguk után a főtér macskakövein botladozva. Némelyek jobbra trappoltak, némelyek balra, egyesek sietősen vágtáztak, mások ráérősen andalogtak a ragyogó napsütésben. Ebédidő volt. A résnyire nyitva hagyott ablakszárnyak beengedték a sarki vendéglő teraszának tányércsörgéssel fűszerezett zsibongását.
Élveztem az ügyiratoktól lopott perceket, közben a cigarettám fátyolos kék füstje sejtelmesen gomolygott kifelé az ablakon. Még egy szippantás és vissza az "evezőpadhoz". Úgy éreztem, sosem kötök ki az ügyirattenger túlsó partján. Gyakran hasonlítottam magamban a munkát valamiféle gályarabsághoz, deszkához láncolt kényszerhez. Pedig az egyetemen még szerettem a jogot, a rendezett szabályok egyértelmű világát. Persze az ember fiatalon idealista, aztán az idő előrehaladtával pesszimistává válik, és ha szerencsés, eljut a realizmus száraz valóságáig.
v
          Pass Lajosnak

Legenda, hát lehullasz,
jövőnkből varrt ruha!
Erdővé válhatunk mi,
szarvasokká soha.

Havas táj keszkenőjét
bevérezzük ma még.
Holnapra lágy humusszá
feled már e vidék.

Szél leng az alkonyatban:
ingünk volt — ám mi többet
magunkra föl nem öltjük.
Soká késett az ünnep.

Legenda, hát lehullasz,
sorsunkká nyűtt ruha!
Állunk, mint holtra dermedt
erdők agancs-sora.

v
Az itt olvasható műveket, minden esetben a szerzők jóváhagyásával közöljük.
1893-1944
Elénk omlanak égi vásznak,
oldódik kékjük,
hogy patakká, úttá váljon.
Elénk térdel a nyár is.
Zöld ragyogása itt még szüntelen,
nem törte meg a napok rohanása.
Oltárán kutyatej, kankalin.
Megcsendül a harangvirág.
Göcsörtös fák ága simítja arcodat,
gombák köszöntenek levett kalappal,
jöttödre vár a madarak serege,
te vagy a nyár hercege!
Üdvözöld őket, így az árnyak
nem temethetik be ezt a pillanatot.
Látod, elénk omlanak a vásznak, 
látod, így válik bennem ünneppé -
ha látlak.

v
A szonett ellen című verséhez

Jönnek, de nem kopogtatnak,
Odabenn is csak ők vannak:
A vájtfogúak.
S mindent jobban, mindent tudnak.
Honnan – de, és milyen sokan! –
Pecsétesen, szófoltosan
(ez a divat)
Adják elő – (öt)fontosan.

Tojásfejük zöld vagy oly kék,
(s mert enyém nem: le vele?),
Mint a piros vagy fekete –
Épp, mint egy szappanbuborék.
Léggömb hasuk: újbeszélő,
Farszeleket fújva-értő –
És a szájuk
Foggal vájó, téged tépő.

Ütőeren rajt’ a kezük,
Irodalom: ő gyerekük;
Ütőér, verőér,
Szonetteket verő legény,
Mert vájtfogú –
Azér’.
S én – ki nem váj –
A semmiér’.

Nekem a vájtfogú is képzavar,
Verőlegény sem tetszeni,
S ritmust ha váltok: nem neki.
Az is fáj, hogy
Már vájtfülűek sincsenek;
Mert, ha mégis lennének,
(azt hiszem)
Ők sosem lincselnének.

Akkor a szó(játék)labdám
Nem ütne; csak pattogtatnám,
Lennék én is lírai
Alkat vagy éppen al(l)anyi
(miként a ritmus – hallani? –),
Tudnék kezdeni lomtárral,
Szonettekkel – ócskasággal;

Habár annak
Reményik is ellen-költött:
Mért viseljen vasat, börtönt,
Szótagszámmal bíbelődni? –
Kinek kell e földi módi,
Még hogy disztichont dalolni!?…

Soha többé! – írja verse,
(ámde)
Mégse lett belőle blődli,
(minő szégyen!)
Gondolatot tudott szőni.


v
2000. április 5.

A sárga pára nem tavaszt idéz:
csillogó penész
reggel a dér,
s a kihajtani-kész
bokrokon vérszegény a zöld.
A Föld
homlokán a sűrű barázda
közeiben, mint kihűlt veríték
áll meg a víz !
Ismételt jajjal és gonddal vert e táj –
kizsákmányoltak baja fáj
minden gödörben,
minden vézna fán;
az Ég dohos falán
csorog le bánatunk.
Ó, minden szép ígéret
ellenére – magunkra maradunk!
Ott kuporog a domb –
romos templomban vén anyó –
udvaron ravatalra
terített holt a sík lapály –
belvíz a szemfödője.
Feszül-dagad, kering a víztükör,
és tanyák hullanak,
és hullámkörre kör
gyűrűz, a változó
partokra hullabűzt hozó
hulladék gyűl, vegyes–
kevert
emlékfoszlánya rontott életeknek
ott hever,
hol nemrég még
jogosnak hitt remény
bokrai lombosodtak, s égtek
rajtuk kicsiny, színes
tüzek hajnali fényben.

…Feladják lassan a kemény
munkában edzett
szíjas karok s a langy-meleg
ölű asszonyi lelkek.

Az Isten mondja meg csak,
mi leszen
a hajdan nap-szerette téreken,
hol megtelt szekerek
fordultak és
suhogtak villámló kaszák,
miféle rossz vetés
hajthat ki itt –
teremvén konkolyt s aszatot…?

Mondják:
az Isten hű – az ember hűtelen.
De szenved itt
az állhatatos is!
Ó, Istenem!
Tárd szét kezed
s fogd fel a szenvedőket!
E bús medence
sorsa nem lehet
- jövőtelen…!


v
„Nem kell, ha az életnél,
egy perccel is kevesebb”

Nem tudom mi változott..
Mi biztosan.
Az is, hogy már nincs mi
Csak titkosan.

Loptunk egy percet magunknak
S csalókán hittünk benne
Lehetünk mi még együtt..
Egyszer.. „Ha lenne”

Lehet.. Legyen..
De nem kellenek hazug percek
Én azt szerettem, aki voltál
S most nem ismerlek.

Játékokat űzöl mással,
Te, aki szent voltál nekem!
Sötét sarkokba bújsz, s bújtatsz
Kitől félsz, kedvesem?

Elrejtetted azt, kit szerettem
De őszintén.. Létezett?
Volt mikor hittem benne
Mára már, elveszett.

Nem kellenek e lopott percek..
Szívem nem osztozik.. Halad.
Add azoknak, akik kérik
Csak el ne lopd – magad.

Már tudom mi változott
Mi igen, biztosan.
De talán sosem volt mi,
Csak képzeletben.. Titkosan.

v
…nem marad meg semmi sem belőlünk
és minden érzésünk csak marék hamu
egy sebes folyamon s talán győzünk

apró dolgainkban, de vár a batyu;
menni kell végül  megfáradt fejjel
és végleg kizár minket a kapu

de én veszekszem!: nem vagyok teljes
s velem – ki lenne azonos ? szakadok
s gyönge karodba szorítod testem

és  lelkem is – összefogsz: megmaradok
e világon tisztán és felelem
nélkül veled és általad s haragom

fogam közt elenyészik véresen
s nem számít semmi, sem sötét, sem színes
rímek: feledem – csak te létezel

s örülten doboló  hatalmas szíved…

v
Hűvös van
S lidércek suhannak által a szobán,
A múlt örök-fiatal kísértetei.
Halottakat látok, bizony, halottakat,
Kik üszkös karmokkal mind közelebb érnek,
Hogy feltépjék forró mellkasom
S ellopják izzó szívemet.
Hűvös van.
Bizony jönnek s hozzátok is betérnek majd,
Mondván: „Meggyaláztatok minket renyheségetekkel,
Meggyaláztátok, mit egykoron építettünk
S romokban hever, mit örökül hagytunk rátok.
Ó, hogyan is születhetnénk újjá
S miként lelhetünk végső nyugalomra így?”
Bizony, jönnek, hogy megbosszulják nyugtalanságukat!
Vonuljatok hát Belső Szobátokba
S mélyüljetek el a Csendben,
Mely lemarja szívetekről a szennyeket s a ragadós mocskot
Kenjétek a Bárány vérét ajtófélfáitokra,
„Mert a vér jelül lesz néktek a házakon”,
Ti életre érdemesek s építeni akarók!
Hűvös van
S egyre sűrűbb a köd.
Bizony, jönnek, hogy megbosszulják nyugtalanságukat.
v
Aranypénzt hullajt a hajnal
a gólyaláb-fák között,
vízből pattant ki a nappal,
a part a tóba költözött.

Őrködött a köd az éjjel,
mint házvédő hű kutya,
fáradt nap ébredt a fénnyel,
s belefúlt a kátyúba.

(2008. július)

v
Durci az ablakban ül és remegő bajusszal, aprókat nyaffantva lesi az udvaron élelem után kutató madarakat. Nemrég kelt föl a nap, vörösen szikrázó sugarai visszapattannak a dérlepte háztetőkről. Még csak november vége van, de hajnalonta a hőmérő higanyszála egyre mélyebb minuszokra száll. Eddig a gerlék, meg a szarkák jártak ide reggelente a nagy diófa ágairól dicsérni a napot. Most már a varjak is egyre beljebb merészkednek, s a házak között keresgélik a hullott gyümölcsöt.
Honnan tudom én mindezt ilyen pontosan? Onnan, hogy az én Durci pajtásom, az immár két és fél éves, anyányi tigrisbundás cicám ilyentájt szokta megunni a szoba melegét, és kikívánkozik a kertbe. No már most, ha ő kikívánkozik, akkor ki is megy. Ez pedig úgy történik, hogy szépen, óvatosan fölmászik az ágyra, elterül a takarón a pocakom magasságában, és addig dorombol, míg meg nem simogatom. Közben nagyonvigyáz arra, hogy föl ne ébressze a feleségemet, meg a fiamat.
v
Kattints, a kép nagyítható.
Aszalós Sándor
Az elmúlás után is él az erény
A protestantizmus a magyar művelődésre jelentős hatással volt, hiszen a gondolkodásban, a bölcseletben, a világszemléletben, az erkölcsben, az életvitelben alapvető változásokat hozott. A magyarországi reformáció kezdeti éveiben a protestantizmus  - lutheri felfogásában - legnevesebb terjesztői voltak többek között Dévai Bíró Mátyás, Szkárosi Horvát András, Bornemissza Péter akik életük alkotó éveiben evangélikusok voltak, de későbbiek során a reformáció eredményeit megszilárdító kiemelkedő személyek viszont majdmind reformátusok lettek. Elég megemliteni a sokak közül Méliusz Juhász Péter, Károli Gáspár és Szenci Molnár Albert nevét. A protestantizmus stabilizálásának alapvető tényezői voltak a nyomdák, a könyvkiadás és iskolaalapítások - ekkor vetik meg az alapját a debreceni, pápai és sárospataki iskoláknak, melyek azóta is erősségei a magyar kultúrának - és az egyre nagyobb létszámú nyugati egyetemre járás, a magyarországi egyetemalapítások. A XVII-XVIII század olyan  további református gondolkodókat adott a magyar kultúrának mint Apáczai Csere János, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Cserei Mihály, Misztótfalusi Kis Miklós, Bod Péter. Későbbiekben a református iskolákból kerültek ki a magyar közgondolkodást formáló egyéniségek, mint például Kazinczy Ferenc, Péczely József, Kármán József, Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály. Kósa László megfogalmazása szerint a reformáció szellemi teljesítménye a nemzeti tudatot több, hosszú időn át befolyásoló eszmévé is vált.
Ezzel szemben voltak olyan vélemények is, mint  Padányi Bíró Márton, veszprémi püspöké, aki Enchiridion de fide (1750) című művében a teljes hazai protestantizmus fizikai megsemmisítését vetette fel.
A reformáció örökségének kell tekinteni a toleranciát, a türelmet, vagyis a toleráns és türelmes viselkedést. Lackner Kristóf fogalmazta meg a protestánsok egyik legfőbb feladatát: "Erkölcsi kötelesség az elődöktől átvett szellemi örökséget újabb szellemi kincsekkel gyarapítani, csak így lehetünk méltók az átvett hagyatékra". A protestantizmusnak köszönhetjük azt, hogy még magyarul beszélünk, gondolkodunk, és a magyar irásbeliséget is a reformáció alapozta meg. A magyar nyelv kiteljesedését biztositotta a biblia magyarra való leforditása, a könyvnyomtatás vagyis a műveltség és kutúra kiteljesedését. Igy formálódott, alakult a magyar irodalom is, mint a nemzeti identitás egyik kifejezője.
Szerb Antal fogalmazta meg mint alapvető érték az irodalom a kultúra és a magyar szellem egységét: "Irodalmunk történetével foglalkozni, mint Kazinczy és Kölcsey korában, ma újra a kulturális lojalitás kérdése. Az idegenbe szakadt magyarok ezzel  tanúsítják, hogy hűek maradtak a szellemhez. A közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek tarthatják csak össze a sokfelé szétszórt magyart. Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és a gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le: kultúrát. Minden történetírás, minden szellemtudományi munka legfőbb célja máma kulturális lojalitásra nevelni. Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhaz vagyunk hűek. "
Ha belegondolunk, a magyar az kultúra és a magyar kultúra nem más, mint a kutúra magyar nyelven való művelése, és a magyar nyelven való gondolkozás. Ez az egyik szellemi örökség. De ebben a szellemiségben nincs helye az intolleranciának, őszintetlenségnek, a hamisságnak a gyűlöletnek.
A reformáció újra felfedezte a teljes Bibliát. Egyházat megújító érveit szinte kivétel nélkül abból merítette, vagy arra vezette vissza. Döntő jelentőségű volt tehát a Szentírás alapos ismerete, értelmezése és továbbadása. Mostanság a Biblia a magyar politika jobboldalán időként pártpropaganda célok és  jelszavak „kincsestáráva“ vált.
A reformáció nemzedéke és a mai generáció között van “némi“ különbség.

*

Több mint egy éve annak, hogy ifj Hegedűs Lóránt református lelkipásztor a Szabadság téri templomában vendégül látta David Irwing holokauszt-tagadó szélsőjobboldali brit „történészt“, aki a fenti templomban dedikálta a gyülekezet számára a nácimosdató, a holokauszt megtörténtét cionista találmánynak hazudó könyvét. David Irwing több országban nemkívánatos személy és akit Ausztriában három év letölendő büntetésre ítéltek. Ezt évekkel megelőzően ifj. Hegedűs Lóránt irt egy kiáltványt Keresztény Magyar Állam címmel. Ennek a kiáltványnak fő mondandója, a zsidók kirekesztésére való felhívás, de nem pusztán arra buzdít, hogy a keresztyén emberek rekesszék ki a zsidókat, hanem az állam tevőleges beavatkozására, aktív kirekesztésére szólít föl.
„...ha nem jön a kiegyezéses önfeladás következtében a galíciai jöttmentek hada, kik megtestesült óemberként rágták és rágják szét a romjaiban, a hősök csontjain mégis, csak azért is, mindig, újra meg újra feltámadásra képes hont. Ha már az ő ószövetségi Sionuk elveszett bűneik, Isten elleni lázadozásaik miatt, hát vesszen az újszövetségi életrend legígéretesebb magaslata: a magyar Sion is.” Ilyet írt egy református lelkész. Egy református hitű emberről is feltételezük, hogy van bibliai ismerete. De egy református lelkipásztortól ez nemcsak alapvetően elvárható, hanem szakmai követelmény is – lenne - hiszen manapság ma papnak vagy lelkipásztornak lenni: szakma. Egy református lelkésznek illene tudni azt, amit Pál apostol  a rómaiakhoz irt levelében megfogalmazott a 11; 22-31 részében. Ezeknek a verseknek fő mondani valója az, hogy a pogányok (keresztények) vad olajágként lettek beoltva a zsidóság nemes gyökerébe. Teológiai szempontból nincs mit mondani ifj Hegedüs felkészültségéhez Tudatlanság? Vakság? Bármelyik is, ez nemcsak a református egyház szégyene. Szégyen az is, hogy ifj. Hegedűs Lórántot világi bíróság előtt beperelték, majd elítélték, azután felmentették. Sem a per kezdetekor, sem az elítélés után nem indult ellene egyházi eljárás. Úgy látszik az erény manapság nem erőssége a református egyháznak sem.
Különleges szinfoltja a magyar közéletnek egy másik politizáló református lelkész – Balog Zoltán – aki egyszer igy fogalmazott: „az igazságot kellene választani és szeretetben követni..”
Ezen kijelentésén érdemes elgondolkodni, mert Balog Zoltán a Fidesz parlamenti képviselője és az emberi jogi bizottság elnöke. Eddig főleg a kormányellenes zavargások, és annak áldozatai ügyében exponálta magát, pontosabban a „zavargók” elleni rendőri fellépést kifogásolta. De a napokban olyat talált mondani, mely igen hasonlit a valamikori un. „megfigyelési” bohózathoz, mely megfigyelési ügy Orbán Viktor akkori miniszterelnök 1998 augusztusi bejelentése nyomán pattant ki. A kormányfő akkor úgy fogalmazott: az előző ciklus idején közpénzekből törvénytelen és titkos adatgyűjtés folyt fideszes politikusok ellen. Természetesen birósági dolog lett ebből, melynek lezárásaként a Legfelsőbb Bíróság - az elsőfokú bíróság döntésével egyezően - kimondta, hogy nem volt megfigyelési ügy, tehát Orbán Viktor ex-miniszterelnök 1998. augusztus 25-én tett kijelentésének nincs valóságalapja. Az „igazságot választó és azt szeretetben követő” Balog úr, azt találta mondani, hogy: „Politikai utasításra rendőri zaklatásnak vannak kitéve ellenzéki politikusok”. Ennek valóságtartalma pontosan annyi, mint Orbán Viktor 1998 augusztusi bejelentésének.
Balog Zoltán ezzel a kiszólással visszatér a 2006 őszi eseményekhez, amikor a szélsőjobb és a hungaristák örjöngése zavarta meg a főváros napjait. Ennek az időszaknak fejleményei alapvetően nem rendőri beavatkozásról szóltak, hanem az e mögött lévő jobboldali politikai támadásról vagy törekvésről, amely az alkotmányos rendnek a szétzilálására illetve az alkotmányos rend működéséhez szükséges minimális társadalmi közmegegyezésnek a szétzilálására törekedett, miképp ezt Buda Péter is vázolta. Nem a rendőrök vonultak ki először az utcára, ezt megelőzték a jobboldal és a Fidesz több hónapos, kemény, nagyon visszataszító és nagyon ideológikus törekvései is. Emlékezetes a Magyar Televizió elleni hungarista támadás melynek következménye a székház kifosztása majd felgyújtása és több tucat súlyosan megsérült rendör. Ezt követő hetekben a legnagyobb ellenzéki párt számos vezetője a Kossuth téren jelent meg. Olyan pódiumon szónokoltak a jelen lévő elvakult szélsőjobb tömegnek, ahol nyilas jelképeket lobogtattak, ahol zsidónak vélt média és politikus személyeknek a nevét olvasták fel, ahol a randalírozók ügyében eljáró bírók nevét, lakcímét tették közzé, ahol a gyűlölet és a megfélemlités alaphangulat volt.
Egy ilyen pódiumom tartott beszédet Orbán Viktor a legközelebbi bizalmasa Balogh Zoltán is, aki egyébként annak az emberjogi bizottságnak az elnöke mely akkor az állítólagos rendőri visszaélések ügyében vizsgálódott. Ezen a pódiumon tartott buzdító beszédet tüntetőknek anélkül, hogy elhatárolódott volna ezektől a szélsőséges politikai követelésektől, megnyilvánulásoktól. Balog Zoltán politikus, aki eltűrte a hangos zsidózást -  és eljátszom a gondolattal, hol az igazság és a szeretet? Vagy a zsidózás és a szélsőjobbal való együttműködés megegyezne az értékrendjével? Sok hasonlóság van Balog úr és ifj Hegedüs értéktelen „értékrendje” között.
Balog Zoltán cinikus megfogalmazásai iskolapéldái annak, ahogy rezzenéstelen arccal tesz kinyilatkozásokat. „Ne engedjük, hogy velünk vagy bárkivel szemben az antiszemitizmus vádját politikai, kommunikációs csodafegyverként használhassák, ne tűrjük, hogy ártatlan zsidó emberek szenvedéseit felhasználva országunk bajainak megvitatása helyett bennünket arra kényszerítsenek, hogy hamis vádak elleni védekezésre vesztegessük erőnket. Inkább emlékezzünk!” – jelentette ki 2007 április 15.-én. Úgy vélem, aki a Kossuth téren a zsidózó, antiszemita jelszavakat skandáló hungarista tömegnek egy pódiumról politikai prédikációt tart, annak bármilyen kijelentése több mint hiteltelen. Egyenesen szánalmas.
A kéthavonta megjelenő Magyar Szemle című folyóirat áprilisi számában  Balog Zoltán - a parlament Emberi Jogi Bizottságának elnöke (ez lényeges) -  arról beszélt, hogy "rendes baloldali is lehet jó keresztény és jó keresztény is lehet rendes baloldali. Ami elvben természetesen igaz, csak éppen a mai Magyarországon ennek nem igazán látszik az igazi lehetősége", ami magyarul annyit jelent, hogy balodali ember minálunk nem lehet jó keresztény. A Klubrádióban 2008.05.20.-án a képviselő úr kifejtette, hogy „nem embereket minősített; hanem egy közéleti jelenségről beszélt. Hozzátette: azt szerette volna mondani, hogy van baloldali, liberális és jobboldali kereszténység, ezek esélyeiről és megjelenési formáiról próbált beszélni.” Ennek és a fentebb elhangzottak értelmetlen zagyvaságával felesleges foglalkozni. Ezek a megnyilatkozások orbitális ökörségek. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a kereszténység nem jobboldaliság vagy baloldaliság, esetleg párt kérdése, ezt egy tanult lelkésznek tudnia kell, a kereszténység hít kérdése. Pál apostol ezt szépen megfogalmazta, kéretik a Bibliát olvasni. Néha nem árt a lelkészeknek sem, úgy látszik. A Magyar Szemlének adott intejúban elhangzik az is, hogy „Úgy érzem, hogy vannak dolgok, amiket egymástól meg kell különböztetnünk, de nem szabad szétszakítani. A keresztény élet és a közéleti felelősség ilyen dolgok, meg kell különböztetnünk egymástól őket, ahogy az egyházat és az államot, a kereszténységet és a politikát, de elválasztani, szembefordítani nem szabad őket, mert akkor szétesik valami, ami bár nem ugyanaz, de összetartozik. Engem ez az összetartozás-dolog, ennek bizonyítása motivál leginkább." Tehát az államot és az egyházat nem szabad elválasztani, mert bár ezek nem ugyanazok, de összetartoznak hírdeti Balog Zoltán akit ennek az összetartozásnak a bizonyítása motiválja leginkább.
Nyilvánvaló, ha Balog úr elképzelései érvényesülnek, akkor könnyen előfordulhat, hogy az állammal összetartozó egyház majd csalhatatlanul megmondja, hogy ki is az igazi keresztény. Vagy fordítva: az egyházzal összetartozó állam nyilvánítja majd ki az igazi kereszténység kritériumait.
A lényeg: egyértelműen kiderül, hogy a vezető fideszes egyházpolitikus szerint nem szabad elválasztani az egyházat és az államot, mert azok összetartoznak. Balog Zoltánt az sem zavarja, hogy a magyar Alkotmány szellemisége ezzel homlokegyenest más. 
Érdemes megnézni miképp is jutott ilyen álláspontra egy jelentős politikai érdekcsoport. A politikai katolicizmusban rejlő lehetőséget Orbán Viktor és szűk köre igen jól ismerte fel, hiszen a Fidesz vezetője  egyre inkább jobbra és a kereszténység felé fordult, megszerezve ezzel a "történelmi" keresztény egyházak bizalmát, az állam és az egyház elválasztásának és az állam világnézeti semlegességének alkotmányos elvétől is mind távolabbra sodródva. Ezt az „elsodródást” kormányzásuk egyértelműen bizonyította. A Fidesz kormányzás ideje alatt diszkriminatív módon kísérelték meg módosítani a lelkiismereti és vallásszabadság ügyét tartalmazó törvényt.  A 2002-es választási bukás és a nemzetközi tiltakozás akadályozta meg Orbánékat abban, hogy az alkotmánnyal és  a lelkiismereti és vallásszabadság szellemével homlokegyenest ellentétes és diszkriminatív  törvények szülessenek. Ennek a „kisérletnek“ volt szorgalmas élharcosa Semjén Zsolt. (Erről a Fidesz máig nem mondott le, amit alátámaszt Balog Zoltán lelkész, Orbán Viktor egyházpolitikai főtanácsadója, a Polgári Magyarországért Alapítvány vezetője aki arról beszélt egy 2006-os budapesti fórumon, hogy a Fidesz hatalomra jutása esetén sürgősen kezdeményezi az egyházügyi törvények megváltoztatását. Egy másik, katolikus közéleti rendezvényen, Balás Béla kaposvári püspök vendégeként beszélt  Orbán Viktor arról, miként kell a magyar oktatási rendszert "fundamentalista alapon" megváltoztatni. Álláspontja szerint így lenne biztositva az, hogy a magyar közoktatásban részt vevő diákok "megkapják azt a lelki nevelést, hittanon, etikaoktatáson keresztül, ami nélkül a későbbiekben nem fognak tudni helytállni")
A Fidesz kormányzás idejének végére Semjén Zsolt katolikus és Balog Zoltán református teológus kidolgozta az egyházpolitika "magyar modelljét",  amely - az elválasztás elvének hangoztatása ellenére - gyakorlatilag az állam és egyház egyre szorosabb  összekapcsolására tett kísérletet. A modell filozófiáját a következő mondat foglalja össze: "A magyar egyházpolitikai modell szellemi értelemben hűséges Szent István királyunk örökségéhez, melynek tanulsága: ami jó az egyháznak, jó az országnak, és ami jó az országnak, jó az egyháznak." Balog úr ezen a „modellen” túlmútatva magabiztosan jelenti ki: „Igazán jó egyházpolitikára akkor van esély, ha számos olyan politikus lesz a kormány köreiben, akinek az életében mindennapi valóság a keresztény hit, a vallásgyakorlat”.  Magyarul, ez azt jelenti, hogy a klérus jelölje ki, mondja meg, kik a jó „keresztény” politikusok, másképpen: kik a „nemzeti-keresztény” politikusok. A jó „nemzeti-kereszténység” is árucikk lesz, mint egykor a „búcsúcédulák” vásárlása. Választásra továbbiakban nincs is szükség, időt és pénzt takarithatunk meg, a klérus számára. Mehetünk előre, vissza a múltba.
A Fidesz történelmi egyházakkal, főként a katolikus egyházzal való viszonyát alapvetően bizonyítja a 2000-ben módosított un. átvilágítási törvény. Ennek a törvény módositásnak az a lényege, hogy a Fidesz ezután sem fogja firtatni az egyházi hierarchia tagjainak a múltját, amennyiben a főpapok egyszer és mindenkorra hasonló nagyvonalúsággal napirendre térnek a Fidesz és annak vezetőinek ifjúkori „botlásai” fölött, és a Fideszt továbbra is a nemzeti konzervatív politika autentikus képviselőjének ismerik el.
A Fidesz kormányzás idején az egyházpolitika alapvető részét képezte az egyházfinanszírozás újabb formái és a régebbiek újbóli bevezetése, az alkalmi és átláthatatlan támogatásoktól kezdve az épület-felújítási hozzájárulásokon keresztül a hitoktatás újbóli állami finanszírozásáig, amely a vatikáni megállapodással megszűnt. A hagyományos egyházak szívesen vették ezeket a hozzájárulásokat, annál is inkább, mert a polgárok hajlandósága adójuk egy százalékának egyházi fölajánlására meglehetősen csekély maradt: az adózók mindössze 12-15 százaléka élt, illetve él ezzel a lehetőséggel. Endreffy Zoltán fogalmazta meg gondolatait, melyek a magyar keresztény egyházak viselkedésére mutatott rá: „Szociológiai felmérések szerint a rendszerváltás óta csökkent az egyházak iránti rokonszenv. Aminek egyik oka az lehet, hogy miközben a rendszerváltás a magyar lakosság nagy rétegeinek súlyos anyagi veszteségeket okozott, addig az egyházak mohón és nem is eredménytelenül belevetették magukat a küzdelembe, hogy egykori ingatlanjaikat visszaszerezzék... A másik pedig az, hogy a mai magyar kereszténység unalmas...“
Ezért is a katolikus klérus most is a társadalom újraevangelizálását tekinti egyik fő feladatának, melyhez az anyagi erőforrásokat állami közpénzekből kivánja biztositani. A rekatolizációs stratégia egyik zászlóvivője, a politikai kérdésekben gyakorta megszólaló Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ)  szerint az újraevangelizáció célja, úgymond, megmentse az "elkereszténytelenedett" Magyarországot. A katolikus aggodalmak érthetőek a saját szempontjukból, hiszen a katolikus elkötelezettségű vallásszociológiai kutatások szerint a lakosság 70 százaléka római katolikus, addig a rendszeresen (legalább hetente) templomba járók aránya még a püspöki kar felkérésére készült felmérés alapján sem haladja meg a tíz százalékot, azaz mintegy egymillió embert. Mivel ez utóbbi adat valamennyi felekezet aktív tagságát tartalmazza, így reálisnak tűnnek azok a becslések, melyek a rendszeres miselátogató katolikusok számát 5-700 ezer közöttire teszik. Tekintve, hogy 3600 katolikus templom van az országban, az így adódó 150-200 fős átlagos vasárnapi miselátogatottság templomonként nagyjából megfelel a tapasztalatoknak.   
Ha belegondolunk, akkor érezhető az, hogy Magyarországon az egyházak autonómiája ellentmondásos. Az egyházak ugyan szabadon hirdethetik tanaikat, de anyagilag fűggenek az államtól. Jelenleg az egyházak támogatási rendszerében jelentős szerepe van az állami költségvetésnek. Ez a gazdasági fűggés sérti az egyházak autonómiáját. Nem meglepő, ha sok egyházi szereplő azt érzi, hogy politikai elvárásoknak kell megfelelnie. Az sem véletlen, hogy sok politikus próbál visszaélni helyzetével, és politikai szerepvállalásra ösztönzi az egyházakat.
Az egyházak támogatása a rendszerváltás óta évről évre nő, és a felekezetek az egyes támogatási formákra úgy tekintenek, mint "szerzett jogra", amelyet már nem vehetnek el tőlük. Az egyházak gazdálkodása ma Magyarországon titok. Úgy tűnik, hogy a  költségvetés mozgatja a főpapokat és nem a keresztény hít.
A kiemelkedő gazdasági és politikai támogatásban részesülő „történelmi egyházak” nem teljesen elégedettek helyzetükkel. A rendszerváltást követően a hívek száma nem növekedett a remélt mértékben, különösen a fiatalok maradnak távol ezen felekezetek rendezvényeitől. Erre a jelenségre az un „történelmi” egyházak részéről mindig az a válasz, hogy a negyven éves ateista „rémuralom” (amely idő alatt persze a „történelmi egyházak” a kétségtelen sérelmek ellenére sok kiváltságot is élvezhettek, vezetőik például országgyűlési képviselők voltak) kiölte az emberekből a vallás iránti vágyat. De a neoprotestans vallási közösségekben nagyszámban és egyre növekedően jelen vannak a fiatalok és azok radikális vallási elkötelezettsége cáfolja a „történelmi” egyházaknak ezt a kijelentéseit. A másik érv szerint a vagyoni alapjuktól megfosztott egyházak mindaddig nem lesznek képesek feladataikat ellátni, amíg az államtól annyi pénzt nem kapnak, hogy működésük feltételei helyreálljanak. Az önfinanszírozó kisegyházi közösségek  a hívek adományaiból élő közösségek magukat tartják el és vannak köztük melyek államtól átvett közfeladatokat is ellátnak, így a „történelmi” egyházak ilyen irányú  állításait is cáfolják. Az egyházak évente majd 100 milliárd Ft. állami támogatást kapnak a közpénzekből, ehhez jön még az adózatlan  több milliárdos bevételt biztosító stólapénzek  és a szintén adómentes perselypénzek. Tulajdonképpen a stólapénzek és perselypénzek utáni nem adózás, az adócsalást jelent, és az egyházak adócsalását az állam elfogadja. A kérdés a jobb lelkű és érzésű emberben ott motoszkál, akkor az állam miért veszi zokon az állampolgárok adócsalását?
Teljesen indokolatlan az, hogy az állam kiváltságokat biztosít az egyházaknak, ha az egyházi iskolák fenntartása épp annyi terhet ró a költségvetésre, mint az állami intézmények működtetése. Az pedig igen különös, hogy az egyházi iskolákban nincsenek, és a belátható jövőben nem is lesznek a tanítás tetemes részét vállaló paptanárok, szerzetesek, apácák, mert a tanitók és tanárok állami iskolákból kerültek egyházi intézményekbe. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy miért nem a hátrányos helyzetűek térségében működnek egyházi iskolák pld Szabolcs-Szatmár-Bereg vagy Borsod-Abauj-Zemplén megyék szegények és romák lakta településeiken. Ilyen Scholae piae (kegyes iskolák) iskolák működtetése a szegénységről rég leszokott „történelmi” keresztény egyházaknak semmi érdekük nem fűződik. Kalazancius József  - a piarista rend alapítója – azt vallotta, hogy „A szegény rád bízza magát, az árvának te vagy gyámola” és ennek szellemében határozta el hogy intézményét az ingyenesség fogja jellemezni. Az ingyenességgel a piarista iskolák azt vállalták, hogy nem fognak hasznot húzni a tanításból.
Bulányi György piarista rendi katolikus pap határozottan fejtette ki mindazt, melyektől a „történelmi” keresztény katolikus egyház fővezetői irtóznak: „Közös platformon van újból és ma is az állam és egyház. S nincs sok csodálkozni való, ha a vallásos emberek megkeresik azokat a pártokat, amelyektől plusz-támogatást remélhetnek; és ha a pártok megkeresik azokat az egyházakat, amelyektől támogatást (szavazatokat) remélnek. Utóvégre a vallásos emberek is választanak. Utóvégre a civil szférának is, a hatalmi szférának is kellenek csatornák, amelyeken keresztül toborozzák a választókat. Utóvégre senki sem ellensége magának: jó az egyház barátjának lenni; s jó, ha az állam a barátom... Ha nem volnának az állami támogatások, akkor az egyház beláthatná, hogy a társadalom egészének nincs szüksége rá és szolgáltatásaira. Ez esetben azok csinálnának immár nem mű- és alibi-egyházat, akiknek szükségük van rá. A tized alapján tíz család is el tud tartani egy papot.”  
Ezzzel szemben Vatikán visszatért – ahogy ezt Buda Péter megjegyezte -  a II. vatikáni zsinat előtti időszakhoz, melynek szükségszerű velejárója annak a politikai koncepciónak a hangsúlyozása is, aminek a lényege az egyház és állam alapvető szinten megvalósuló összefonódásának elve. XVI. Benedek ennek jegyében szállt síkra szinte azonnal beiktatása után. A pápa Carlo Azeglio Ciampi olasz államelnöknél tett látogatása alkalmával az "Istenre alapozott állam" eszméje mellett tett kijelentést. Mindez annak az évszázados vatikáni törekvésnek a felelevenítését jelzi, mely egyfajta egyetemes legitimációs pozíciót követel a katolikus egyház számára a politikai rendben. Az egyetemes katolikus egyház arra törekszik, hogy közvetlen befolyása gyengülésének ellensúlyozására civil szervezeteken keresztül juttassa az embereit a hatalom legfelső köreibe, és így érvényesítse akaratát. Ezt már a múlt század elején nyíltan célul tűzte ki a Katolikus Akció és később az elmúlt évtizedekben az Opus Dei nevű szervezetek is.
A Magyar Katolikus Egyház mindenképp részt kiván venni a magyar politikai rendben. Ebben a küzdelemben Semjén Zsolt – “a katolikus püspöki kar üdvöskéje” – egy jelentéktelen, majd nulla százalékos párt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke ("a katolikus egyház lándzsájának hegye" - ahogy közismerten emlegetni hagyja magát a KDNP) kiván egyre jelentősebb szerepet vállalni, egyelőre kevesebb sikerrel. Ugyanis a katolikus egyház Orbán Viktort tekinti a hazai kereszténydemokrácia, tágabban a jobboldal vezérének. De ez nem jelenti azt, hogy Semjén – aki igen szoros kapcsolatban van az Opus Dei magyarországi szervezetével – kegyvesztett lett a klérusnál. Nem véletlen tehát az, hogy a KDNP a titkosszolgálatok ellenőrzéséért felelős, hiszen az Opus Dei alkotmánya például szó szerint a szervezet egyik fő feladatának tekinti a  politikai és titkosszolgálati kulcspozíciók megszerzését.
A másik politikus Balog Zoltán, aki református létére egyre nyilvánvalóbban az állam és a katolikus egyház egybeszerkesztését tekinti egyik fő politikai küldetésének, és az államot úgy fogja fel, mintha az államnak kötelessége volna minden egyházi tevékenység fenntartása. Balog Zoltán a Fidesz fő ideológusa aki antimodernista vallási fanatikus és egyben Orbán Viktor vallási tanácsadója is. Így érthető a volt miniszterelnök szerény engedékenysége, amikor Balog Zoltán őt Mihály arkangyalhoz hasonlitja, vagy amikor megvallja azt, hogy Isten dicsőségére és az emberek javára végzi a munkáját, építi az országot. Ebből eredezik Orbán öntelt de hamis küldetéstudata.
A Fidesz ideológusa 2006 decemberére jelentette meg Halász Zsuzsával való beszélgetését tartalmazó könyvét. Az interjúkötet tartalmára nem érdemes sok szót vesztegetni, csak annyit jegyeznék meg, hogy egy szépen, rendkivüli gondosan szerkesztett, jól átfésült interjú. Megfelelő alákérdezésekkel, annak rendje és módja szerint. Ez a könyv egy "megmagyarázó" enyhe "aczélos" (György) tipusú könyv. Politikai kiadmány.
Ami érdekes, kivel is beszélgetett a parlament emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke? Azzal a Halász Zsuzsával aki a szélsőjobb szellemét nyiltan felvállaló Vasárnapi Ujság c rádióműsorban jelentette ki, hogy a Horthy korszakra büszkén is tekinthetünk, aki szerint: ” Mondhatnánk azt, hogy ez az a majd negyed század, amely a magyar feltámadásnak egyik legfantasztikusabb időszaka volt.”
Aki képes ilyen zöldségeket mondani, azzal értelmes dolgokról nem lehet beszélgetni.
Hacsak nem propaganda célból.
A mai magyar jobboldalra nézve azért az is megalázó, hogy egy jobboldali párt vezére a párt kongresszusán Hitler Mein Kampfjára hivatkozik, mint megdönthetetlen érvre. De úgy tünik, hogy ez nem véletlen. További bonyodalom az, hogy a Fidesz elnöke, a volt miniszterelnök, egy olyan gyűlöletről szóló idézetet próbál Hitler szavaiként eladni, ami lehet, hogy nem is Hitlertől van?!, Egy kultúrember aki valamire is tartja magát, nem hivatkozik Hitlerre. Mindenestre elgondolkodtató, hogy ilyen szellemiségű ember aki az NSDAP egykori vezérének gondolataihoz nyúl vissza, továbbra is a közéletben maradhat. Ez a magyar csoda.
A Fidesz 2006. november 4.-én „szolidaritási menetet“ szervezett, melyben ott haladtak a párt prominens politikusai is, többek között Orbán Viktor és felesége, Áder János, Pokorni Zoltán, Schmitt Pál, Szíjjártó Péter, Deutsch Tamás, Selmeczi Gabriella, és még Tarlós István is. A menet egy széles sávban kifeszített transzparens mögött haladt, melynek felirata: Az igazság szabaddá tesz. (Wahrheit macht frei). Az ember azonnal asszociál a nemzetiszocialista A munka szabaddá tesz (Arbeit macht frei) kifejezésre, mely Auschwitz, Dachau, Sachsenhausen és Flossenbürg koncentrációs táborok kapuja felett volt olvasható. (ùgy látszik az egykori nemzetiszocialista jelmondat átsimulva „nemzeti-keresztény” jelmondattá formálódott.)
Az igazság szabaddá tesz kifejezésről és annak tartalmáról az elmúlt időkben sok mindent elmondtak, leirtak és kommentáltak. De úgy vélem, ennek ideológiai tartalmát másképp kell megközeliteni mint ahogy tették ezt. Nem véletlen az, hogy a németországi neonáci mozgalom jelmondata lett, mely minden neonáci nagygyűlésen látható, ezt a jelmondatot tartalmazó feliratok alatt-mögött masiroznak a neonácik, és ez olvasható az általuk rendezett konferenciákon, előadásokon. Így volt ez akkor is, amikor David Irving németországi templomokban celebrálta holocaust tagadó „miséit”.
Ezt a jelmondatot lehetett hallani 2006. október 6-án Orbán Viktor szájából a Kossuth téri beszéde alkalmával, vagy olvashatták szintén a Fidesz elnökétől a Magyar Nemzetben (2006.október 14.) közzétett írásának címében.
A történelemre kicsit is visszapillantó gondolkodó ember pontosan tudja azt, mit is jelentenek az „idegenszerűség” az „élettér” a „kitartás” kifejezések értelme, és megdöbben ha ezek egy mai pártvezető szájából nyílvánosan ujra elhangzanak. Ezt a megdöbbenést tovább fokozza, ha ez a politikus a „genetikailag meghatározott baloldalt" emlegeti.
Nem kivánok összefüggéseket keresni Orbán emlitett beszédében Hitlerre tett utalása, valamint ifj Hegedűs, David Irvin, a Fidesz főideológusa és a Wahrheit macht frei (Igazság szabaddá tesz) jelmondat mögötti neonáci szellemiség között. De a jobb lelkületű ember számára mégis elgondolkoztatóak ezek az összefüggő hítványságok.
„Én is azokhoz tartozom, akik a harag borának poharát ráköszöntötték egy hitvány generációra. Mert ez az ország, Magyarország, mindig a politikának, a lármás együgyűségnek országa volt [...] Lehet, hogy a politika s a politika alján a degeneráltság és szegénység megint elrontja a dolgunkat.”  
Itt tartunk ma is.


1./Lackner Kristóf (Sopron, 1571. november 19. – Sopron, 1631. december 29.) Sopron polgármestere, városbíró, jogtudós, ötvös, író
  2./2008. április
  3./Az Alkotmánya 60. paragrafusa kimondja, hogy „A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik
  4./Balog Zoltán-Semjén Zsolt: A magyar modell. In: Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye 2002, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Budapest, 2002
  5./HVG 2000. május 13. Átszabott átvilágítási törvény
  6./Osztie Zoltán plébános által vezetett KÉSZ-nek nagy a befolyása a katolikus értelmiségre, jelentős szerepet játszott abban, hogy Orbánt elfogadják a "vallásos jobboldalon".
  7./Morvay Péter: A rekatolizáció évtizede. Uj Exodus
  8./Az egyházi szolgáltatásokért beszedett díjak, a temetésekért, az esketésekért, keresztelésekért, különféle szentelések pld.  házszentelések, zászlószentelések stb.
  9./Elhangzott az Otthont Magyarországból Összefogás 2002. február 27-i, a Közép-Európai Egyetemen tartott konferenciáján
  10./Ady Endre: Magyar lelkek forradalma. 1909
2
3
4
5
6
7
8
9
10
1
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn. Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                  Dr. Bárdos László
Irodalomtörténész
1882-1967
TESTVÉRBÁNAT CSILLAGA

Hajrás szavaktól még sebes a szánk
S valahol, valahol most égnek a falvak,
Most csorog a vér a Pokol-kaszán.
    Nagy szavak, kis szavak: forradalom, szenvedély
    Vörös eget lát a vak
    Tűzeső hull s nincs fedél.

Most csorog a vér a Pokol-kaszán
S mi marad belőle? csak barna, megalvadt,
Kidöntött bor egy részeg abroszán.
    Forradalom, szenvedély,
    Véres bosszú, szent harag!
    Nagy szavak, kis szavak.
    Hajtsd meg a fejed, kevély.

Valahol most égnek a falvak.
S mi marad belőle? ledőlt torony,
Rom, üszkös gerenda, hamu, korom.
    Kis szavak, nagy szavak:
    Embert ölni nem szabad,
    Óh maradjatok velem
    Vörös egű éjjelen.

Bor, barna, megalvadt. S ha égnek a falvak,
Mi marad belőle? fekete rém.
Kivert pipa egy koldus tenyerén.
    Óh maradjatok velem,
    Kis szavak, nagy szavak.
    Hát hiába várjalak?:
    Testvérbánat, türelem.

                  v

A FÖLD SZONETTJE

Föld, Föld, szegény, beteg rab, Föld, Föld, öreg fegyenc,
Óh szörnyű börtön-udvar, óh szörnyű séta-pálya:
Mert közepütt az Őr áll, az örök, vizsla Nap,
S te körbe-körbe-körbe, szédülten csak kerengsz.

Szöknél, röpülnél, úgy-e, Föld, Föld, züllött fegyenc,
Hiába vár reád más, égőbb Napok hazája,
Tüzükben, boldogabb Lét! más bolygók izzanak,
És nincs és nincs menekvés, hiába is merengsz, —

És nincs és nincs menekvés, Föld, Föld, tetves fegyenc,
Szédülten csak kerengsz és hiába is merengsz:
Fürönni, óh fürönni, hogy mind a genny kiégjen —

Kirázni mind magadból a rothasztó csirát,
S ébredni ott, hol új Nap új fényét önti rád,
Ártatlan tiszta csillag, szűz társaid körében!

                           v




A MADÁCH-CENTENÁRIUMRA

Ring az örök Tér ezüsthullámu sodrán
Föld-testemből kiszakadt Éva-holdam,
S visszaragyog rám.

Hulló-csillagod, Anyag,
Szurok-feketén a vak űrbe mind beleveszne:
De áttüzesül, ha légkörömet súrolja,
S fellobban az Eszme.

S ha felperzselnéd holdam,
S levegőm jégpáncéllá is aszalnád:
Emlékemül itt hagynám, Kronosz,
A Nő szerelmét —
S Férfi forradalmát!

(1923.január 21.)

               v      

TELEFON

Halló, ki beszél?
Ami énnekem téboly, az teneked szeszély,
Az teneked szeszély csak, édes?

Halló, ki beszél?
Ez az éj, ez az éj,
Még ez. Soha több. Csak még ez.

Halló, ki beszél?
Hát senki? Csak a szél?
Csak a szél s a jelzés téves?

Halló, ki beszél?
Ott, — ki beszél?
Ifjuságom, te hívtál?

(1927)

              

FONÁK

Mondd, gondoltál-e már rá,
Mikor hideg szobádban
Napi munkád végeztével
Fáradtan s fázva
Aludni vetkezel:

S reggelre kelve kesztyűd
S kabátod s inged s harisnyád
Mind úgy látod heverni
Kiforditottan —
Ahogyan lehánytad,
Ruháidat magadról
Álmos kezekkel az este:

Hogy akkor egyszer az Isten is így
Készült lepihenni talán
A ködös űrben,
Kieszelvén a teremtést —
S míg fáradtan s fázva magáról
Ledobálta mezét:
Neked ember
Csak visszájáról vetette oda
Egész, fonák világát?

                  v
JÓZSEF ATTILA EMLÉKEZETÉRE

Mióta megkínzott testeden a végzet
Vak kerekével keresztülrobogott:
Hány költőtársad érzi azóta,
Hogy az ő szivében
A te szíved kiomlott vére csobog.

Mert nincs olyan mozdony, melynek dohogását
Minden időn át te túl nem dobogod.
Hány költőtársad hallja azóta:
A te ütemedre
Verik a győzelmi marsot a dobok.

És hány költőtársad látja a te célod:
A végső állomás lángja lobog ott.
Egyenes úton, irányt nem veszve
Hánynak a szemében
Vet a te szemednek visszfénye lobot.

Van, aki megtévedt s elhagyta a pályát.
Van, aki máig is egyhelybe topog.
S van, akinek a költői verseny
Kopogó rimekkel
Napi feladat csak s kényszerü robot.

De vannak még, vannak, fiatalok, újak,
Akik átvették a staféta-botot
S varázs-szavadra magát megrázta
Egy-egy öregebb is —
És tehozzád vissza fiatalodott!

[1948]








EZ NEM GYÁSZÜNNEP

Kit holtod után húsz évre idéztelek,
mint halhatatlant, Móricz Zsigmond,
én nyolcvan évesen, egykori társad,
s olyan barátod, akit úgy neveztél,
hogy szíved jobbfele voltam, —
s akit véled együtt vettem ajakamra,
az alig tizenöt éves fiatalt,
mivel mint színpadi rendezőnek
te voltál akkor a felfedezője,
s aki szintén nyugszik két és fél éve már:
azoknak, akik itt ez emlékesten
kiváncsian ülnek,
vad fájdalmamban, hisz’ a fiam volt,
ne vegyétek bűnnek,
hogy végezetül kiáltva mondtam: „Ez nem gyászünnep!”

Ez nem gyászünnep.
Mert azt gondoltam akkor — leleplezem magamat —,
hogy az évek jönnek, megujra jönnek s tovatűnnek,
és újabb husz multán, mikor én százéves lennék,
a székeken ugyanugy ül majd, s az apát is idézi
egy kicsikis hallgatóság,
leróva emlékét tán nem is a Műnek,
de hogy megmaradt hűnek
hazájához s fiatalkori eszméjéhez
mint ember, holtig
s a sírig, amelyben akkor már az ő csontváza is porlik,
de a lelkekben, ha nehányban is él csak:
hogy erre gondoltam, ne vegyétek bűnnek.

Mert husz év multán a siromból is mint villámfény
kivilágít,
s mint mennykő kidörömböl,
hogy ez más világ itt.
És nem csak nem gyászünnep,
de határozottan és eltökélten
az, amiért érdemes volt hogy éltem: örömünnep.

     


BALLADA A FALBA ÉPÍTETT NŐRŐL
Szabolcsi Bencének

Ismeritek, ugye, mi volt annak ára,
hogy felépült egykor magas Déva vára

tizenkét kőmíves vérfagyasztó tettét:
az egyik asszonyát falba építették.

Erdély földjén történt, a székely így mondta,
de erre a román, hogy övé a monda,

erre meg a bolgár, utána az albán,
újgörög meg délszláv, mind az egész Balkán

maga elsőségét irígyen vitatta,
csaknem hajba kaptak, úgy vívtak miatta,

ámde megosztozva a babona-kincsen:
széles e világon másutt sehol sincsen.

Sokat olvastam ez elsőségi perről
egykor, s ugyanekkor újat ugyan erről

egy érdekes könyvben, mely a mágiáról
s az ősbabonákról olyat is elárult,

amitől először kissé meghökkentem,
s magamnak naplómba följegyeztem menten.

A könyv a vallások történelmi tára
volt, és írója a King’s College tanára.

Ő írta, hogy mikor bevezette népét
Mózes Kánaánba, s a határt átlépték,

oly vallást leltek ott, amely számos istent,
Hadadot és Dagont és Astartét ismert

dúlt még a mágia s egy-egy helyi szellem
bosszút forral minden emberi mű ellen:

voltak várak, hidak, templomok vagy tornyok,
engesztelést várt mind, másként összeomlott.

S ímhol egy azóta ledőlt várnak alján
oly csontvázra leltek, mely egy fiatal lány

testi valójára vallott Kánaánban.
S ilyen rejtett lelet ki tudja még hány van —

túl a székely földön, Európán is túl,
míg a gázkamráknak lege is kitisztul,

s nem marad meg más, csak hamuszín emléke
ősi babonáknak s evilági béke.
ZUHANÓBAN

Nyári hőben, téli hóban
ez nem az a szárnyalás már,
amit újra megcsodálnál.

Vagyok immár bucsuzóban,
s vágynám bár az égi-régit,
mindhiába, hogyha szédit.

De ne hidd, hogy tollakból van
s viasszal ragasztva gépem.
A Tátrát még általlépem.

Szivárványszín léghajóban
szappangömböt fujva képem
sem pukkant el a napfényben.

Lebegően-suhanóan
ejtőernyőm jól megfogva
ereszkedem a hegyfokra.

S ha nem ottan, a folyóban
a tutajt bizton elérem,
bár reá freccsenne vérem.

Tartozásom hogy lerójjam
nincsen semmi. Zuhanóban
mit akarsz még tudni rólam?


MINDENT MEGBOCSÁSSAK?

Ki vagyok én?
Kőszirt?
Hogy mindent megbocsássak?
Hogy mikor öklömmel az asztalt csapkodom,
Te egy galamb-sóhajtást
Lebegtess ajkadon?

Ki vagyok én?
Tuskó?
Hogy mindent megbocsássak?
Hogy mikor üvöltve dől belőlem a dac,
Te puhán a kezedre
Ejtsed az álladat?

Ki vagyok én?
Bábú?
Hogy mindent megbocsássak?
Hogy mikor rőt csóvát vet a szemem feléd,
Te könnyek fátyolában
Ringassad a tiéd?

Ki vagyok én?
Isten?
Hogy mindent megbocsássak?
Hogy mikor túl vagyok egy meddő viharon,
Te azt búgd, hogy meghalhatsz
Értem, ha akarom?

(1926)
v
v
v
v
v
Prohászka Ottokár afféle új Tomori, aki karddal, buzogánnyal jobban szeret bánni, mint füstölővel. Kár, mert Székesfehérvár püspöke okosabban tenné, ha a kaptafánál, azaz saját szerszámánál maradna. Ő azonban az Evangélium nevében gyakorta fegyvert ránt, s ebből nincs üdve az Evangéliumnak. Minap is fogta magát Prohászka Ottokár, s a klerikális morálról és világfelfogásról pufogott ékes pufogással. Látható volt, hogy az új humanista apostolokat akarja modern fegyverekkel tönkresilányítani. Mi nem vagyunk a népboldogítók és kóbor próféták mindenikének barátja. De egyet tudunk, hogy ezek az emberek szinte mindannyian szerelmesek az emberiségbe. Ennél több, nagyobb és szebb érzelem manapság nincs, s illőbb sincs az Evangéliumhoz.
Baj volna, ha a magyar társadalom hagyományos és érthető maradisága a Prohászkák malmára hajtaná a vizet. Baj volna, ha a magyar társadalom a Foreleket hamis apostoloknak venné a Prohászkák előnyére. A sajtó jó része még egyelőre nem esett bele ebbe a hibába. Panaszkodik is az Alkotmány, hogy a lapok többet írtak Porelről, mint Prohászkáról. Azonban, sajnos, a mai magyar sajtó állandóságában nem nagyon bízhatunk. A politika hozzászoktatta őket az elvtelenséghez; s félő, hogy társadalmi kérdésekben se sokáig lehetnek szabadok. Pláne a mai reakciós politika éppen a társadalom megmaszlagolásán dolgozik látszólag apró ügyekben is.
Szóval: tiltakoznunk kell az ellen, hogy a Prohászkák a klerikális Krisztus és Evangélium nevében álljanak a társadalomjavítók elé. A klerikálisok Krisztusa a meghamisított Krisztus, s a klerikálisok evangéliuma a megmásított Evangélium. A modern társadalom kétségbeesetten, sóváran keresi az új diszciplínákat. Őrült veszedelem, hogy ugyan sok helyen ezt a keresést a maga hasznára használja ki az Egyház és a klerikalizmus. Holott az igazi Evangéliumban benne vannak azok az új diszciplínák, melyeket a modern emberiség keres. Benne van a szabadság, a fejlődés, az élet és az emberiség hite és szeretete. Az új moralisták sem tudnak nekünk egyebet tanácsolni, de azért hallgassuk meg őket. A legzavarosabb, de jóhiszemű társadalmi apostol se okozhat annyi kárt, mintha kényelemből a Prohászkák életmagyarázatát s morálját fogadjuk el. Az ő moráljuk az, hogy az emberiség húzza meg magát, s ne óhajtson szerencsésebb, boldogabb lenni. Az ő moráljuk az, hogy a fene egye meg a testünket, a lelkünk pedig az övék. Ezt a tanítást a mi Krisztusunk s a mi Evangéliumunk megcáfolja, sőt tiltja. Az Evangélium lelke szerint az ember szabad s az embernek állandóan fejlődnie kell. A fejlődés útja nem mindig gyors, könnyű és világos, de a fejlődés maga biztos. És a Forelek ezerszer inkább Krisztus papjai, amikor az emberiségbe új erényeket prédikálnak, mint a Prohászkák.
Egyiptomi Máriáról hallottam éppen tegnap egy egyházi legendát. Elindult ez a nő, hogy láthassa Krisztus sírját. Azonban egy megáradt folyóhoz ért, s a révész csak úgy vitte át, ha előbb női becsületét feláldozza. Az egyházatyák szerint ez nem bűn, mert a test nem számít, amikor a lélek kegyességéről van kérdés. Ez a klerikális morál, s ez a Prohászkák világ-felfogása. Ne adjuk oda magunkat megbecstelenítésre a klerikális moralistáknak. Krisztus maga se azt kívánta, hogy a sírját nézzük meg minden áron. Krisztus az Élet, a Szabadság s az Igazság volt és lesz. Az Evangélium lelke és értelme pedig az, hogy az ember tökéletesedjék, s mindig szabadabb legyen.

Budapesti Napló 1908. március 31.
Ady Endre
A klerikális morál
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos,
Keszthelyi Zoltán,   Nadányi Zoltán,   Bárd Miklós,   Hollós Korvin Lajos,   Fodor József

Tartalom
v
v
Jándli Dávid: Kilátás Nagybányára
Jándli Dávid: Olasz táj
Jándli Dávid: Nagybánya látképe aktokkal
Jándli Dávid: Anya gyermekével
A szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
A verseket
GELLÉRT OSZKÁR,
Száz az ezerből,
című kötetéből válogattuk.
Szépirodalmi Könyvkiadó,
Budapest, 1967.
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Aszalós Sándor
v
Szerkesztő: Kaskötő István
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
1817-1882
VÁLASZ PETŐFINEK   

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
     Örűl a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
     Petőfit barátul mégsem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
     Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
     Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
     Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér.
     Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én kérded. Egy népi sarjadék,
     Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
     Otthon leli magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:
     Jött a sors kereke és útfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
     Tüske közől szedtem egynehány virágot.

Jöttek a búgondok úti cimborának,
     Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
     Eltépték füzérem félelkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,
     Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni,
És az Iza partján ama hű barátot...
     Nem is mertem volna többet reményleni.

Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
     Éget és világít lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
     Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

(1847. febr. 11)


ARANYAIMHOZ   

Midőn Toldim pályadíjt nyert

Megjöttetek? de már, de már
Gazdag leszek, gazdag vagyok:
Lám a szerencse rám talál,
Hozzám kapnak az aranyok.

Isten hozott, sápadt fiúk!
Színünk, nevünk úgyis rokon:
Nosza, ki hogy segítni tud,
Segítsetek bátyátokon.

Régen s nagyon szeretlek én,
Távolban is szerettelek,
Hej, beh sokat törém szegény
Fejem, míg lebűvöltelek!

Ne féljetek, ne fussatok,
Ne, mint ama gaz nép taval:
Alighogy bekopogtatott,
Megint elillant csakhamar.

Ne féljetek, nem bántalak:
Nagyon szelíd ember vagyok.
Csöndes fiókban tartalak,
Hol nincsenek több aranyok.

Sőt még, ha épen mondanám,
Bolond fővel, hogy menjetek,
Akkor se hajtsatok reám:
Az istenért! ne higgyetek.

Sőt még ha küldenélek is,
Az se legyen nektek zokon:
Ha az ajtón kivetlek is,
Jőjetek be az ablakon.

Sőt akkor inkább híjatok
Több társat is segíteni,
Hogy, ha ismét útat adok,
Ne bírjalak elküldeni.

Inkább... de mit beszélek én!
Eszembe jut Peru s hazám:
Mért mindenik oly holtszegény,
Pedig aranyja sok van ám.

Talán, mert az arany ma már
Földhözragadt inség jele?
Csak gúnyol a világ talán
Szegény magyar költőt vele?

Felelnék rá: dehát minek?
Elhal számon a felelet.
Jó atyafi, hadd fizetek!
Kérem azt a kötlevelet.

(1847)


HEJ! IHARFA...   

Hej! iharfa, juharfa,
Patyolating, kivarrva:
Tudod pajtás, ki varrta?
Az a kis lány,
Az a kis lány
A barna.

Patyolating, jegykendő,
Múlik az ó esztendő,
Karácsonyban hirdetnek,
Ünnep után,
Ünnep után
Esketnek.

Verje meg a bubánat,
Ki elszólja babámat!
Jár a világ rossz szája:
Ne hajts rózsám,
Ne hajts rózsám
Reája.

(1850)



DE GUSTIBUS    

Magyar Miska olyan ember,
Hogy a könyvet nem szereti,
Csak azt hányja, csak azt veti:
Minek a könyv? kell is neki.

Egyszer mégis, (ha nem lopott),
Ajándékba könyvet kapott,
És, így levén az állapot,
Olvasni kezde egy lapot.

"Hallja maga, János deák!
Mi van ebben?" - Hát ídeák
Felel neki a kérdezett,
Költői finom ídeák.

"Értem. De mért nem rak tehát
Belé vaskosabb ídeát?
Én úr vagyok, nem böjtölök;
Sódorral mártom a theát."

(1853 jan. 2)

 

A RÉGI PANASZ   

"Eh! mi gondod a jövőre?
  Eh! a múlttal mi közöd?
Könnyel a múlt sirja dombját
S a reménynek száraz lombját
  Hasztalan mit öntözöd?

Századoknak bűne, átka
  Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzőbb,
Nem talán még sokkal vérzőbb
  Honfitársid kebele?..."

Oh, tudom; de bánatomban
  Meg nem enyhít társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
  Az egész nagy árvaság.

Sőt azáltal súlyosb részem,
  Hogy míg a tett melege
Más sebét enyhőbbé tészi:
Ő, szegény, csak kínját érzi -
  A lant méla gyermeke.

Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
  És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
  Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,
  S mily kevés bor!... Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
  Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!
  S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
  Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is
  Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erőszak elsodorjon?...
  Vagy itt-benn rohadni el?

(1877 júl. 26)

     
v
ÁPRILIS 14-ÉN   

Egy a pálya, egy a végcél:
Élet, vagy dicső halál;
Fel, fel a nagy küzdelemre!
A sorompó nyitva áll.

Zászlónkon a szent jelíge:
Csak az boldog, aki küzd;
Ki még most is tántorogna,
Annak többé nincsen üdv.

Függetlenség! Ez a jelszó,
És szabadság a nagy cél:
Teljes független szabadság; -
Nem kell semmi, ami fél.
Zárt üvegházban tengődve
A szabadság nem tenyész:
Élet vagy halál jöjjön ránk,
Csakhogy légyen egy egész.

Bánjuk-e, hogy szolgaságért
Alkudoznunk nem lehet?
Hogy nincs módunk meggyalázni
A kivívott hős nevet?
Hogy, miért a honfi vére
Folyt s folyand piros mezőn,
Megnyirbálni zöld asztalnál
A borostyánt tiltva lőn?

Bánjuk-e, hogy a dicsőség
Egészen szárnyára vett?
Hogy egészen és örökbe
Birjuk a becsűletet?
Hogy karunknak győzedelmét
Látja, nézi a világ,
S temetőnkhöz, mint diadal-
Ívünkhöz, kész a cser-ág?

Sőt örüljünk, sőt előre!
Habozásban nincsen üdv.
Zászlónkon a függetlenség:
Az fog élni, aki küzd.
Fel, fel a szent küzdelemre!
A sorompó nyitva áll:
Egy a pálya, egy a végcél:
Dicső élet, vagy halál.

(1849)


v
v
v
A VIGASZTALÓ  

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.

(1853)


v
v
AZ AGG SZINÉSZ    

Még egy pár jelenet! s a függöny aláfoly,
  A lámpa kialszik, taps és fütty elhallgat;
Még egy pár jelenet! - s vége. Azután - oly
  Néptelen, rideg, bús lesz a deszkaalkat.
A nézők csoportja hazaszéled innét,
Egykedvűn felejti mosolyát vagy könnyét,
  És a hosszu dráma, melyben szinre lépék;
  A nagy játékrendből ki lesz hagyva, végkép.

(Hihetőleg az utolsó évekből)


v
...hátha valaki nem olvasta.
Finomabbnál finomabb

Milyen a sors: éppen a csodálatos költő, Csoóri Sándor írását olvasom, amikor a háttérrádióm bemondja, hogy már megint hatalmas bombát találtak Budapesten, és ki kell üríteni egy egész városrészt.
A Mester azt írja, hogy bár igény lenne rá, mégse legyen forradalom, mert: „A forradalomhoz nemcsak magasba csapó szenvedélyek kellenek, hanem fegyverek is. Honnan a csodából szereznénk mi gépfegyvereket, páncélöklöt, finomabbnál finomabb aknákat?”
Finomabbnál finomabb aknák. El tudom képzelni egy ínyenc költő vízióját. Mélybúsmagyar kesergésében lassított fölvétellel látja maga előtt azt a poétikus képet, ahogy az ellenség fölemelkedik a robbanástól, szinte lebeg, aztán leszakad a kar, megtörik a csigolya, a koponyából szinte kirobban a velő.
"teljesen el vagyunk tévedve"

Göteborg, Bern, Budapest
Miután a budapesti melegfelvonulás megzavarói múlt héten a korábbi hasonló esetekhez képest szigorúbb (felfüggesztett börtön-) büntetést kaptak, betelefonált rádióműsoromba egy svédországi hallgató, és elmondta, hogy ez ott, az egyik mintademokráciában másképp megy.

Amikor például 2001-ben nemzetközi csúcsértekezletet rendeztek Göteborgban, és tüntetők támadtak a rendőrökre, azok válaszul éles lőfegyvert is használtak, a svéd bíróság pedig letöltendő börtönre ítélte az egyik megsebesített fiatalt, aki előzőleg követ dobott rendőrök felé (bár nem is találta el őket). A sebesült áldozatot tehát börtönbe zárták. Bevallom, nem is emlékeztem erre az incidensre, talán azért, mert pár héttel később elhomályosította a genovai tragédia, amikor a G–8-as csúcson az egyik tüntetőt halálos lövés érte, mindenesetre utánanéztem az interneten.
Szécsi Éva
Kisfiú fehér pólóban

A kisfiút, aki a 2 méter 26 centiméter magas kosárlabdázó, Jao Ming kezét fogva belépett a pekingi stadionba, a Madárfészekbe, mindössze egymilliárd-kétszázmillió ember ismerte. Csupán egész Kína. A másik hárommilliárd, aki az olimpiai játékok megnyitóját nézte, még nem tudta, hogy a fehér pólós kisfiú, kezében a kis olimpiai és kínai zászlóval a kilencéves Lin Hao.
Most már ismeri a világ.

Mibe kerül egy gól?

Nem tudom, mibe kerül egy gól. Pedig nagyon szeretném kiszámítani. Persze, a nemzetközi mérkőzéseink góljaira gondolok. A legismertebb magyar sportdiplomata Baló Györgynek adott interjújában megismételte néhány napja elmondott érveit: több szív, több lelkesedés kell, hogy a sportban jobb eredményeink legyenek - másfelől egy kis pártpolitikai töltettel azt is nyomban kiplakátozta, hogy a kormány túl keveset áldoz a költségvetésből sportra.
Gondolom, iskolai és felnőtt sportra, profi teljesítmény-, azaz performansz-sportra. És ez biztosan igaz. Csodálom, hogy nem tette hozzá: és keveset áldoz a hajléktalan-ellátásra, a hídépítésre, az M-nullásra, az egyetemi oktatásra, a nyugdíjakra, az egészségügyre, az iskola-építésre, a zenei oktatásra, a színházak finanszírozására,...
Szerkesztő: A Tisztelt Olvasó
v
Kérem használja ki a lehetőséget és hozzászólásával legyen segítségére a szerkesztőknek a további sikeres munkában.

FIGYELEM -- ÚJ ROVAT
VISSZHANG
Hozzászólás, javaslat, vita.
Felhasználva a GoogleBlog programját most ön is aktívan részt vehet kiadványunk életében.